Lecsüccsenek random arccal szembe a vonaton, merthát nem ismerhetek mindenkit, ugyebár. Még az nem is aggasztott volna, hogy bámul engem. Könnyedén kivágtam magam a cikinek tűnő helyzetből, egy tőlem egészen kedves mondattal: "Szia, te meddig utazol?". A velem szemben ülő, egészen fogyatékosnak tűnő, hatalmas barbárról kiderült, hogy nem valami szószátyár, de nézni... azt nagyon tud. A beszélgetés - kérdezgettem őt, hogy ne legyen kínos a helyzet- végén két lehetőség van általában: 1. - Megköszöni, hogy megismert, és leszáll a vonatról bájosan integetve nekem, 2- ha bejövök neki, akkor elkéri a számomat.
Viszont a csavar, amire nem számítottam, a búcsúzáskor elhangzott mondat a következő volt: "Van fészbúkod?".
Összeomlott bennem egy világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése